
Ahogy a távolba révedek és felidézem gyermekkoromat, eszembe jutnak a zöld, fröccsöntött műanyag figurák, melyeknek mutáns-teknős formájuk volt. Mennyit játszottunk mi azzal, amikor épp nem “dzsiájdzsóztunk” vagy atomreaktort építettünk legóból. Imádtam a teknőcöket. A humorukat, a fegyvereiket, a harcstílusukat még a béna, színes kendőjüket is. Na meg a pizza, amit akkor szerettem meg. Lehet azért is lettem kövér kisgyerek [hosszasan töpreng]. Ez az imádat a kilók csökkenésével és éveim számának gyarapodásával halványulni kezdett (a pizza evés megmaradt), de még mindig élnek a szép emlékek.

25 év. Ennyi idős Donatello, Leonardo, Raphael és Michelangelo és a többi szeretett/gyűlölt karakter a csatornafedőn innen és túl. Még csak két éves voltam ’84-ben, amikor kibújtak a páncéljukból (a Mirage StudiosX Dimenzió jóvoltából, képregény formájában), így csak a ’90-es évek elején kapott el igazán a tini ninja mánia. Az itthon kiadott képregényeket rongyosra olvastam, a filmeket rojtosra néztem VHS-en (fiatalabb olvasóink kedvéért: videókazettán) és mindig a tv előtt ültem, amikor a rajzfilmet adták éppen. Néztem mindenhogy és mindenhol. Nem zavart, hogy a Pro7-en megy „remek” német szinkronnal, vagy angolul a Sky One-on, vagy épp valamelyik hazai csatornán magyarul. Az X Dimenzió beszippantott és szinte orromba éreztem az Isteni pizza illatát, vagy éppen a büdös csatorna szagot.

Az első film 1990-ben került az ezüst vászonra ami megélt két folytatást is. Rögtön egyet a rá következő évben és egyet ’93-ban. Utóbbiról nem nagyon szeretnék elmélkedni, mert szerintem (és még nagyon sokak szerint) ez volt az a momentum, amikor a TMNT franchise a sárba lett tiporva. Az első rész komor hangvétele (ami mellett azért ott volt persze a játékosság és a su-su bolondság , ami mindig is jellemző volt) már a másodikra is tovaszállt, az már inkább gyerekmozi volt, de még az élvezhető kategórián belül. A szerethető és érdekes karakterek mellett a sötét tónusú sztorin át, a látványos harcokig minden megtalálható volt benne, ami miatt lekötötte az egyszeri, „nem rajongó” nézőt is. Na ezekből lett filmről-filmre kevesebb, ezért szaladt tova – teknőst megszégyenítő sebességgel – az „élőszereplős” mozik varázsa.
Az emlékek megkoptak, mint anno az agyonjátszott figurákon a festék, de 2007-ben felcsillant egy új remény (nem, nem SW ep IV-ről van szó). Egy CG animációs film formájában újra életre keltek rég nem látott, csatornalakó ismerőseink. Maga stílus tetszik, a rajzok szépek. De! Hol vannak a régi arcok? Shredder? Krang? Bebop és Rocksteady? Ők hiányoznak, ők kellenek, hozzá tartoznak ehhez az univerzumhoz. Főleg hogy ezt valamiféle re-bootnak szánták, akkor szerintem alap, hogy hozzuk a régi arcokat, a „jól csengő neveket” és nem most próbálunk minden téren újítani. Szóval most sem sikerült életet lehelni a páncél alá. Na de talán majd a következő mozifilmmel – közben szemeit forgatja, maga sem hiszi el amit leír – valamikor 2011-ben. Addig is boldog évfordulót nektek! Cowabunga!

Read Full Post »